Ifjúság

Létkérdés, hogy átadjuk az üzenetet

sebestyen_laszlo_06.jpg

A cél megmutatni a biztos pontokat, reményt adni a fiataloknak és közelebb vezetni őket Istenhez – akkor is, ha ez a munka sokszor láthatatlan. Édes Gáborral, a Magyarországi Református Egyház Zsinati Ifjúsági Irodájának vezetőjével a fiatalságról, a közöttük végzett szolgálatról és az alázatról beszélgettünk.

Több mint fél éve vezeti a Zsinati Ifjúsági Irodát, emellett a budapest-fasori gyülekezet egyik lelkipásztora. Miért választotta szolgálati területének az ifjúsági munkát?

Mindig is erre a szolgálatra vágytam, már kamaszként is felnéztem azokra, akik engem vezettek az ifiben, és olyanná akartam válni, mint ők. Nekem ez adott olyan perspektívát, amelyben célt és értelmet láttam. A mai napig úgy érzem, nincs annál jobb dolog, mint a másik ember életére már fiatalon pozitív hatással lenni.

A fiatal felnőttként látott távlatokat igazolta az azóta megszerzett tapasztalat?

Igen, hálás vagyok, hogy rengeteg ember visszajelzi, mennyire fontos neki, hogy élete egy pontján mellette voltam, mennyire sokat segített egy-egy beszélgetés. Emellett az is jó, hogy látják az életünket a feleségemmel, ez az összhang tesz hitelessé. Az Ifjúsági Iroda legutóbbi vezetőképzőjén is elhangzott, hogy minden egyes alkalomra, amelyre készülünk, úgy kell gondolnunk, hogy amit ott elmondunk, valakinek az egész életre meghatározó lehet. Az előadóhoz, aki erről beszélt, húsz év után is visszajárnak egykori ifisei, és elmondják, melyik mondata változtatta meg az életüket. Ez a lelkület a tevékenységünk alapja.

sebestyen_laszlo_01.jpg

Fotó: Sebestyén László

Amikor az ifjúsági munkában fiatal lelkészekkel találkozunk, egyértelmű a helyzet – de van korhatára ennek a szolgálatnak?

Határozott álláspontom, hogy nincsen. Sokáig azt gondoltam, hogy van, de aztán láttam olyan idős, ifjúsági munkát végző lelkészeket, akik még mindig lenyűgöző, fiatalos dinamizmussal vannak jelen ebben a szolgálatban. Képesek szeretetteljes rugalmassággal kezelni a fiatalokat, és megtanítani őket is szeretni. Komoly példa nekem is, amikor ezt látom, de egy ifisnek is fontos, hogy ilyen vezetőket lásson maga körül. Ezért egyre inkább célként tekintek arra, hogy az alkalmas lelkészeket és ifjúsági vezetőket sokáig ebben a szolgálatban tarthassuk, mert szükség van a jó példákra. Sajnálom, hogy elterjedt az a gondolat, amely szerint akinek már gyermeke van, „kinőtt” ebből a szolgálatból, és már nem tartja magát alkalmasnak – miközben magamon is úgy látom, hogy onnantól kezd még inkább alkalmassá válni az ember.

Milyennek látja a Kárpát-medencei ifjúsági munka helyzetét?

Fantasztikus az, amit a Kárpát-medencei ifjúsági szervezetek véghez visznek. Azt tapasztalom, hogy mindenki, aki ifjúsági munkát végez, valóban fontosnak tartja az ifjúság jövőjét. A Kárpát-medencei Református Ifjúsági Egyeztető Fórumon (Gekib) is azt látom, hogy a résztvevők igazi elhívással érkeznek ebbe a közösségbe, és érzelmileg is kötődnek azokhoz, akik között szolgálnak. Kincs olyan emberek között lenni, akik így éreznek – ebben rengeteg lehetőséget látok. Huszár Pál főgondnok úr mondta a legutóbbi fórumon, hogy a fiatalokra nézve látja az egyház jövőjét, ugyanakkor meg is kell erősíteni őket abban, hogy helyük van az egyházban. Ugyanígy kell erősítenünk egymást is, hogy a Kárpát-medence ifjúsága újra meg újra önmagára találjon református fiatalságként is. Fontos megtalálnunk reformátusságunk értékeit, és ezek mentén végezni az ifjúsági munkát is – ennek alapját abban látom, hogy visszatalálunk oda, ahol mindent Isten dicsőségére végzünk. Isten mindennél és mindenkinél nagyobb, ő az első – és amikor Isten az első, akkor a keretek között is szabadok vagyunk, bezárva is szabadok vagyunk, a nehéz időkben is szabadok vagyunk. Ezt kell megmutatnunk a fiataloknak.

Az eddigi évek tapasztalatai alapján mi érdekli a kamaszokat és a fiatal felnőtteket?

Úgy látom, nagy szükségük van biztos pontra. Úgy érzem, hogy olyan állapotban vannak, mint akik zuhanás közben kapaszkodót keresnek, valamit, ami megtartja őket. Nekünk azt kell továbbadnunk, hogy van, akibe belekapaszkodhatnak. Vannak, akik már most, fiatalon azt mondják, hogy nem szeretnének gyermeket vállalni, mert ilyen világban nincs értelme. Ők úgy látják a jövőt, hogy az csak zuhanás a semmibe – ezt nem szabad félvállról vennünk. A saját létünkkel az élet Istenére kell mutatnunk, és elmondani nekik, hogy ez az élet több, mint amit gondolnak róla. Ezért fontos, hogy Isten igéjéről az ő nyelvükön beszéljünk, nekik címezve mutassuk meg és közöljük az üzenetet, mert létkérdés, hogy mindez eljusson hozzájuk. Segítségért kiáltanak, és nekünk oda kell figyelnünk rájuk.

A Zsinati Ifjúsági Iroda hogyan tud kapocsként jelen lenni az ifjúság és a vezetők között?

Az iroda elsősorban nem terhelni szeretné az ifjúsági munkásokat, hanem segítséget szeretne nyújtani mindazoknak, akik a fiatalokkal foglalkoznak. A háttérmunkát látom a legkomolyabb feladatunknak: az a célunk, hogy segítsük a folyamatokat. Katalizátorként gondolunk magunkra, „löketet” szeretnénk adni a jó ötleteknek, hogy összeköthessük az ifjúsági szolgálat szereplőit, és támogassuk őket, megmutassuk, hogy nincsenek egyedül. A már említett Gekib-ülésen hangzott el az is, hogy a saját területén mindenki kiváló végvári vitéz, de ezeknek a váraknak kommunikálniuk is kell egymással, hogy lássák, milyen erőforrásokat tudnak mozgatni. Ahhoz, hogy mi magunk is megerősödhessünk, szükségünk van egymásra.

sebestyen_laszlo_09.jpg

Fotó: Kalocsai Richárd

Milyen lehetőségeket rejtett ez a különleges, otthon töltött tavasz a fiatalság számára?

Azt gondolom, sokaknak módot adott arra, hogy a tanulmányaikat stresszmentesen tudják elvégezni. Az elején talán nehéz volt kiigazodni a tanárok különböző feladatkiosztásain, de szerintem az oktatóknak nagyobb kihívás volt ez az időszak. A fiataloknak azonban összességében talán lehetőségük volt picit szusszanni. Emellett én magam is azt próbáltam közvetíteni, mennyire nagy lehetőség rejlik abban, hogy van időnk magunkra és az Istennel való kapcsolatunkra – mindenki megspórolt legalább napi fél órát, amelyet bármire felhasználhatott. Hogy ki hogyan élt ezzel, nem látom, de remélem, sokak meglátták az esélyt arra, hogy rendbe tegyék a lelki életük rejtett zugait. Én magam is azt tapasztaltam, sokat formált és rendezett rajtam és bennem Isten, amiért hihetetlenül hálás vagyok. Végül, de nem utolsósorban ez az időszak alkalmat adott arra is, hogy a családi és egyéb kapcsolatokat is felértékeljük. Sokaktól hallottam, hogy nem is gondolták, mennyire fontos nekik a személyes találkozás, a kapcsolat. Hallottam családokról, akik újra egymásra találtak, és ez nagyon jó. Persze voltak olyanok is, akiknek nem volt esélye az iskolába menekülni apa-anyatesó elől – nekik most a konfliktus kezelésére nyílt alkalmuk. Az biztos, hogy mindannyiunk mögött izgalmas időszak van. Isten felrázta a nyugodt kis életünket. Ezek a krízisek jót tesznek nekünk – ha az Istennel éljük meg őket.

Az elmúlt hónapok a kisebb falvakban folyó ifjúsági munkát érintette a legkeményebben. Mi lehet a motiváció ezeken a távoli, kis létszámú településeken?

Minden tiszteletem azoké, akik ilyen helyeken végzik szolgálatukat. Ebben a kérdésben Dobos Károly, a Budapest-Fasori Református Egyházközség egykori ifjúsági beosztott lelkipásztora a példa előttem, akinek köszönhetően hatalmas ifjúsági élet folyt a gyülekezetben, sokan vettek részt az alkalmakon. Végül a kommunista államhatalom a szórványba száműzte, de őt Isten ezzel biztatta: „…a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután…” (Mt 25,21) Gyakran ma is azt gondoljuk, hogy az a „sok”, ami láthatóan sok, de Isten mérhetetlenül nagyra értékeli azokat, akik a kevésen is szolgálnak. Én magam is olyan felvidéki faluból jövök, ahol az ificsoport addig volt adott, ameddig egyetemisták nem lettünk. Ilyenkor nehéz szembenézni a lelkészeknek azzal, hogy a fiatalok valószínűleg nem térnek vissza. Azt a gondolatot erősíteném, hogy a gyermekeinket sem magunknak neveljük, nem várjuk el tőlük, hogy velünk éljék le az egész életet – ez pedig így van az ifjúsági munkában is. Minden gyülekezetvezetőnek és ifjúsági munkásnak tudatosítania kell, hogy akiket most ismerünk és tanítunk, azokat arra neveljük, hogy ha Isten továbbviszi őket, akkor máshol erősítsék egyházunkat. Mi pedig dicsőítjük az Urat, hogy így is munkatársai lehettünk egyháza építésében.

A cikk megjelent a Reformátusok Lapjában.